Kajner Péter hozzászólása a Nem kell párt? című vitaindítóhoz

A vitairat egy szimpatikus hatalomtechnológiai javaslatot vezet elő, azonban éppen azt érzem legfőbb korlátjának, hogy ezen nem is lép túl. Messzemenőkig egyetértek az olyan elvekkel, mint decentralizáció és következetes szubszidiaritás, az ezek gyakorlati alkalmazására tett javaslatok realitását legalábbis kétségesnek érzem. Nagyobb gondnak tartom azonban azt, hogy számos olyan tényezőről nem esik szó, ami a változtatás lehetőségét nagyon minimálisra csökkentik.

Magával a helyzetelemzéssel nagyrészt egyetértek, de hiányosnak tartom. Való igaz, hogy a hatalommegosztásból, a politika választók általi ellenőrzéséből lényegében semmi nem maradt. A politika színpadára lépés túlzottan költségessé vált. A hatalom megszerzése és megtartása manapság nem a közjót szolgáló politikai program vonzerejétől és sikerétől függ, hanem a párthoz kötődő hatalmi struktúra finanszírozásától, és a kapcsolódó médiabirodalom hatékonyságától.

Ha Németh Lászlót, Móricztól a Rokonokat vagy a dualizmus korának parlamenti életéről szóló írásokat olvassuk, akkor azért dereng, hogy mindez nem újdonság. Közhelyes, ha azt mondom, hogy egy olyan rendszer, amelynek nincs erkölcsi alapja, sőt bünteti a tisztességes, felelős viselkedést, és jutalmazza mások legyőzését minden áron, hosszú távon működőképes nem lehet. Tény, hogy a mostani rendszer a hatalomgyakorlás egy kevésbé véres formája, legalábbis nálunk, legalábbis egyelőre. Ez a rendszer azonban csak addig működik, amíg van elosztható zsákmány, amit nevezhetünk akár GDP-nek vagy EU-támogatásnak. Ne menjünk messzebb Ukrajnánál, hogy lássunk egy negatív utópiát, milyen amikor a zsákmányszerző logika elmegy a végletekig.   

A jelenlegi rendszer hajtóereje egy torz értékrend. Nem titkolt, sőt ünnepelt cél a növekedés, a szerzés, mások legyűrése. A verseny ünnepelt érték - függetlenül attól, hogy a piacon vagy az állami tisztviselők korrumpálásáért folyik. A győztes mindent visz, az együttműködés, a tisztesség szánnivaló gyengeség. Ez a rendszer mindenkit korrumpál a segédmunkástól az elnökig. Valószínűleg legtöbben utáljuk, mégis részben vagy egészében elfogadjuk a játékszabályokat, és ezek szerint élünk. (Akinek nem inge, ne vegye magára természetesen.) A játékszabályok elvetése a társadalomból való kivonulást jelenti. Mindezt azért, mert - ahogy a vitairat is megjegyzi - nem több beleszólást kíván a többség, hanem jobb ellátmányt. (Aki az ún. demokrácia magyar változatával nem ért egyet az mostanában Londonba, Münchenbe vagy Bécsbe megy jobb ellátmányért.)

Lényeges, hogy mára olyan megastruktúrák alakultak ki, amelyek felett sem a politikának, sem a gazdaságnak, de legkevésbé a választóknak nincs és nem is lehet ellenőrzése. Ulrich Beck ezt kockázati társadalomnak nevezi. Olyan technológiákat használunk naponta, aminek a működését nem is értjük. A technológiákat olyan emberek, illetve szervezetek fejlesztik, amelyek erkölcsi érzék híján - tisztelet a kivételnek - nem is érdekeltek, hogy megértsük ezeket. A technológiai világrend bonyolulttá és irányíthatatlanná vált, burjánzik mint a rák. Olyan döntéseket hozunk nap, mint nap, amelyek rövid- és hosszú távú következményeit képtelenek vagyunk felmérni, de nem is akarjuk. A verseny kényszere az etikai és a racionalitás diktálta dilemmákon hamar áthajt. Egyre bonyolultabb technológia tart minket lélegeztetőgépen. Ennek nemhogy a veszélyeiről nem beszélünk, éppen ellenkezőleg minden újabb érthetetlen technológiát diadalként ünnepelünk, és amint lehet használni kezdünk.

A technológiai haladás megkérdőjelezése, a lassítás a gyorsítás helyett, az emberléptékűség keresése ősbűn, lábszagú, mucsai hozzállás, vagy legfeljebb a hippik álmodozása. Nincs helye sem a politikában, sem a rendes választók nappalijában. A technológiai társadalomról, a versenyről, az anyagi jólétről (vagyis arról, amit ma annak hiszünk), nem akarunk lemondani. A választó el is várja a politikustól, hogy hazudjon neki, hogy megvesztegesse, mert jobb ellátmányt akar, és hogy hagyják békén. Könnyen lehet, hogy ez az édes tudatlanság jobb mindenkinek. A politika közösségek általi ellenőrzésének igénye helyett inkább a közöny és a beletörődés jellemző.

A vitairat, érzésem szerint ezért nem érinti a lényeget. Nem esik szó arról, hogy amíg a morális alap hiánya, a verseny helyett az együttműködés kultúrájának megteremtése, a megastruktúrák okozta kockázatok, és a lassítás, egyszerűsítés előnyei nem kerülnek ki az asztalra, addig a hajtóerőkről nem beszéltünk. Addig a lényeg változatlan marad, és ez azt eredményezi, hogy ha még sikerülne is egy kedvező irányú hatalomtechnológiai átalakítás, az legfeljebb ideig-óráig rendezné át a status quo-t, azaz legfeljebb új neveket kellene megtanulnunk. A rendszer tehetetlensége a politikai osztály elkülönülését vélhetően rövid úton kialakítaná. Olyan ez, mintha az alacsonyabb kibocsátású autóktól várnánk a klímaváltozás megállítását.

A javaslat további részleteinek kritikája helyett csak néhány pontot érintek az alábbiakban:

• A decentralizáció és szubszidiaritás számára a legkomolyabb korlátot az jelenti, hogy a közösségek elvesztették az életükhöz szükséges alap erőforrások feletti kontrollt; nincs joguk a közösség határainak részleges védelméhez sem; illetve többnyire olyan globálisan elterjedt technológiákat használnak, amelyek felett nincs hatalmuk.
• Nem világos, hogy a hajtóerők megváltoztatása nélkül a közvetett választással, elektori rendszerben választott képviselők, illetve a parlamenti bizottságok miért ne lehetnének könnyedén elfoglalhatók a hatalomra törő csoportok által?
• A közhatalmi ágak szétválasztása természetesen helyes elv (jó lenne egyszer már megvalósítani), de ha a motivációk változatlanok maradnak, akkor a hatalomra jutott csoportok magától értetődő célja lesz ezeknek a minél teljesebb körű kontrollja.

Összegezve tehát a vitairat által javasolt elvekkel egyetértek, azonban a gyakorlati részletek kidolgozásánál a fent említett fontos hajtóerőket is figyelembe kellene venni. Nem világos, hogy kinek állna érdekében egy olyan politikai rendet kialakítani, mely megteremtené a közösségek közösségét, egy alulról felfelé szerveződő társadalmat.