NKP – négy gondolatkísérlet, harmadik rész

2017. április 21., 16.00
FUGA (Budapest, V. ker., Petőfi S. u. 5.)

Vitaindító

Az 1990 után elterjedt pályázati szisztéma kezdettől fogva a korrupció és az élet valamennyi területét bénító bürokrácia melegágya. Visszásságai azonban nem tekinthetők puszta rendellenességnek, éppen ellenkezőleg, a posztkommunista rendszer strukturális sajátosságait tükrözik.

1990 után elkerülhetetlenné vált, hogy a korábban kisajátított és központosított szolgáltató és ellátó szerepkörök egy jelentős részét a központi kormányzat visszajuttassa tőle elvileg független szereplőknek: önkormányzatoknak, civil szervezeteknek, piaci és nonprofit vállalkozásoknak. Ezek természetesen nem rendelkeztek az ehhez szükséges forrásokkal, tudással, infrastruktúrával. Arra sem volt kilátásuk, hogy működésük anyagi feltételeit saját bevételeikből vagy a (nemlétező) tehetős középosztályok támogatásából fedezzék. Működésük elemi feltételeihez tehát csakis a központi újraelosztás jóvoltából juthattak hozzá.

Ez magyarázza a hazai pályázati rendszer első sajátosságát: hogy az intézmények és magánszereplők nem csak az innováció vagy valamiféle többlettevékenység fedezetét kívánják megszerezni pályázati forrásokból, hanem nyíltan vagy burkoltan alaptevékenységük végzéséhez szorulnak rá a szinte kizárólag kormányzati kezelésben lévő pályázati forrásokra. E nélkül a költségvetési intézmények működésképtelenek, a piaci szereplők versenyképtelenek, a nonprofit szektor életképtelen.

Az igényekhez képest szűkös költségvetési források felett a mindenkori kormányzat rendelkezik. A jogállami formák között a végrehajtó hatalom úgy él a pártállamtól örökölt, ténylegesen ellenőrizhetetlen és korlátozatlan hatalmával, hogy a forrásokat és jogosítványokat lehetőleg központosítja (újraközpontosítja), és így fenntartja az értük versengő társadalmi szereplők közvetlen kiszolgáltatottságát a hatalmat gyakorló párt- és érdekcsoport(ok) preferenciáinak. Ez a korrupció: nem valamiféle kiegészítő vonása a rendszernek, ez maga a rendszer. Az adminisztratív illetve piaci viszonyok ennek alárendelve léteznek,  függetlenül az egyes szektorok kiterjedésétől. A politikai-gazdasági rendszer működését – fent és lent – nem érthetjük meg a szereplőknek a másik két szektorban tanusított viselkedéséből, ha eltekintünk a pályázati rendszerben betöltött szerepüktől és ottani eljárásaiktól.

A hazai pályázati rendszer további vonásai a fenti két sajátosságból következnek.

1. Túlközpontosítás: a döntések a pályázati preferenciák megvitatására és megállapítására képes szereplők feje felett születnek. Így akadálytalanul érvényesülhet a politikára nyomást gyakorló különféle érdekcsoportok befolyása, illetve a közhatalmat gyakorló pártvezetők és pártklientúrák akarata. A közpénzek elosztásának rendje hű tükörképe a felülről lefelé vezérelt politizálásnak, ami az önkormányzatiságot és a civilszféra önrendelkezését formálissá teszi, és kiüresíti a nyilvánosságot. A tervek, szándékok és meggyőződések érvényesülése lényegében független a szakmai vagy közéleti vitáktól, alapvetően a pályázati döntésektől függ.
2. Kollektív felelőtlenség: a pályázatokat értékelő testületek tagjainak sem anyagi, sem erkölcsi érdekük nem fűződik a források optimális felhasználásához, ezért könnyen befolyásolhatók nyomásgyakorló csoportok vagy politikai megbízóik által. A pályázati rendszer méltányosságát az biztosítaná, ha a döntéshozók is versenyeznének, azaz teljesítményük mérhetővé, megítélhetővé és bírálhatóvá válna, és ettől függne további tevékenységük, hatáskörük.
3. Bürokrácia: a tartalmi szempontokkal szemben eluralkodtak a formális számonkérés szempontjai, melyek a pályázatkészítést és különösen a kifizetés-elszámolás folyamatát beláthatatlan vesszőfutássá teszik a pályázók számára, a felesleges adatok és igazolások áradatába fojtva az egész rendszert, miközben milliárdok mennek veszendőbe büntetlenül.
4. Megalománia: a központi bürokrácia számára egyszerűbb, a politikusok számára hálásabb dolog kisszámú, de nagy költségigényű projekttel dolgozni, mint sok kis volumenű pályázatot támogatni. Így a drága beruházások eleve előnyt élveznek, és nem kerülhet sor a fejlesztési források szétterítésére minél több pályázó között. Temérdek helyi erőforrás, áldozatkészség megy veszendőbe emiatt.
5. Rejtett hiánygazdaság: az önkormányzatok és egyéb közfeladatot ellátó intézmények sok esetben alaptevékenységük, kötelező szolgáltatásaik fedezetéért pályáznak. Rejtve marad a tény, hogy az állam nem tesz eleget törvényes kötelezettségének a közfeladatok ellátása terén. A kudarc felelőssége a sikertelen pályázóra hárul. Az előre nem látható pályázati céloknak és a pályázati bürokrácia kénye-kedvének való teljes kiszolgáltatottság ugyanakkor fel is menti az ellátásért felelős intézményeket a felelős tervezés és gazdálkodás kötelezettsége alól: hiszen ők arra és annyit költenek, amire épp lehet. Ez nem egyszer épp a pazarló gazdálkodás előtt nyit utat.
6. Fokozódó tehetetlenség az önfenntartás terén: a fentiek miatt alakult ki és erősödik a képzet, például a települési közösségekben, hogy állami és/vagy uniós támogatás nélkül nem képesek fennmaradni.
7. Kényszerű hazudozás: a pályázónak azt kell bebizonyítania, hogy a kitűzött, olykor életidegen pályázati követelményeknek akar és tud megfelelni (ezt később aprólékos elszámolásokkal igazolnia is kell) miközben elemi érdeke inkább az, hogy a pályáztató eszén túljárva az elnyert összeget fontosabb feladatokra, esetleg a puszta működés biztosítására fordítsa.
8. A közpénzek illegitim elosztása: a pályázatok körül a megvesztegetés és kölcsönös szívességek rendszere épült ki. A tényleges politikai és gazdasági hatalom egyik fő forrása és elsőrendű célja a pályázati pénzek elosztásának befolyásolása, és az erre épülő, erősen átpolitizált szürkegazdaságban való kamatoztatása. Ez a magánvállalkozások piaci versenyét ugyanúgy korlátozza és eltorzítja, mint a közszféra gazdálkodását.

Lányi András

Illusztráció forrása